Ma reggeli történet
Megyek le a R.kerti vasútállomásra (tudom, megálló) a Rákoskert sugárúton. Leérek az állomáshoz, a Kisérő utcában jobb felöl érkezik egy autó, ki akarná rakni az utasát, ezért megáll mindjárt a járda mellett, amin az állomásra lehet bejutni. Az illető fiatalembert nem nagyon értettem ezek után. Egy dolog az, hogy elállta a járdát is, nehogy más esetleg bejusson azon keresztül, de a járda melletti üres parkolóhelyet is lezárta. Mikor intek neki, hogy szeretnék beállni oda, nézi, hogy mégis hova, majd elkezd mutogatni, hogy álljak máshova, aztán idegesen elhúz és beáll rendesen egy helyre. Nem igazán értem, miért kellett ez a cirkusz. Miért nem lehet kicsit távolabb kirakni a kocsiból a hölgyeményt, talán nem tud gyalogolni, vagy mi? Miért van az, hogy egyesek azt hiszik, simán, az úton is megállhatnak, ha valaki csak kiszáll a kocsiból, közben pedig másokat akadályoznak a közlekedésben?
About Author
Ah, nekem a kedvenc kényelmes-autós történetem az, amikor az Árpád-híd felé állunk a piros lámpánál, gyalogos zebra miatt. Az előttem álló autó zöldre elindul, majd megáll a 30 (azaz harminc) méterre lévő buszmegállóban (nem beugró), vészvillogó ki, anyunak puszi, anyu kiszáll. Mögötte a sorban a fele a haját tépi. Aztán nagy kegyesen elindul, természetesen átvág három sávon, hogy visszaforduljon, a másik fele is tépi a haját. Addigra persze megint piros, átjutott három autó.
Pedig csak annyit kellett volna csinálni, hogy
– félreáll úgy, hogy ne akadályozzon senkit
– netalán kiugrik a pirosnál anyu
– kiteszi a Forgách utcánál és kész.
Dehát ilyenek vagyunk. Lusták és egoisták. Ezért tartunk itt.